A Waldorf-pedagógia sajátos tantárgyai

Euritmia 

Az euritmia (görögül: jó, szép, harmonikus ritmus) előadóművészeti ág, amit a táncterápiában és az oktatásban is felhasználnak, különösen a Waldorf-iskolákban. Látható beszéd, látható ének. Mit jelent ez? Látható beszéd: az emberi mozgás által láthatóvá vált beszéd. Mi a beszéd? Gondoljunk arra, hogy 30-40 hangzóval képesek vagyunk a világ összes dolgait megnevezni és feltárni. „Menny betűi, csillagok” — mondja Weöres Sándor. Tudjuk-e a világ betűit olvasni? Felszabadítjuk-e a beszédben rejlő csodálatos erőket, vagy hagyjuk elsorvadva halott jelrendszerré válni? A gondolat még az időtlenségben él, ha kimondjuk, az időben hangzik. A beszédben, énekben a kiáramló levegőt a hangképző szervek mozgásaival formáljuk meg.

Az euritmia megpróbálja, ehhez a plasztikus részhez kapcsolódva, mozgásban vizuálisan is megjeleníteni a levegőáram létesülő ritmikus mozgásait. Innen az elnevezés is: szép, jó ritmus. A versek és zenedarabok így egy időben hangzó és vizuális élményként jelennek meg előttünk. Az euritmia az egész test mozgásával, a tér és idő világában teszi láthatóvá a hangzó beszédet. Ha az ember az egész testével beszél és énekel, a szó, a zene újra tetté, teremtő erővé válik.

Ezt az új mozgásművészetet nagy érdeklődés fogadta, és gyorsan ismertté vált Magyarország szerte. 1992-ben indult Budapesten a magyar Euritmia Képzés, amelynek létrehozását, az érdeklődésen kívül, a dinamikusan fejlődő Waldorf mozgalom indokolta.
„Az euritmián edzett akaraterő végigkíséri az embert egész életén, míg más akaratfejlesztő módszerek hatása, az időközben szerzett tapasztalatok és átélt események következtében később elhalványulhat.” Rudolf Steiner

Waldorf óvodákban és iskolákban a gyerekeknek lehetőségük van négyéves koruktól kezdve, egészen az érettségiig euritmiázni. A felnövekvő gyermek az első évek ritmusos, alliterációs gyakorlataitól elindulva érett lírai, drámai és zenei előadások bemutatásáig, az euritmia széles skáláját tapasztalhatja meg. A „lélek tornája” a gyermekek harmonikus testi, lelki és szellemi fejlődését segíti. Az euritmia jótékony hatása, a pedagógiai euritmián kívül, számos területen megjelenik. (Művészeti-, gyógyeuritmia, idősek euritmiája, munkahelyi euritmia.)


Művészeti oktatás

A Waldorf-pedagógia a gyermek értelmi és alkotó erőinek harmonikus kibontakoztatására törekszik, mert célja, hogy a gyermek gondolati, érzelmi és akarati élete harmóniában tudjon fejlődni. Mindenkit érdekel, vajon mennyi is saját IQ-ja, intelligenciahányadosa, mely az értelmi képességet mutatja. Érdekel-e ugyanennyire bennünket EQ-nk, érzelmi intelligenciánk?

A művészek, sikeres politikusok, közéleti személyiségek sohasem az IQ-jukkal hódítják meg a nyilvánosságot, hanem érzelmi intelligenciájukkal, a fellépésükkel, bájukkal, amit másként karizmának is neveznek. Nem más ez, mint önmagunk ösztönzése, a csalódásokkal dacoló, rendíthetetlen kitartás, az indulataink fékezése, a vágykielégítés késleltetése, hangulatváltozásaink kiegyensúlyozása, az empátia és a remény, az ambíció, az önkontroll és az önismeret, mint ahogyan az is, ha "bánni tudunk" az emberekkel. Ha nemcsak saját, hanem mások lelkiállapotában is eligazodunk, ha megtaláljuk velük a közös hangnemet.

Sokáig úgy tartották, hogy a magas IQ egyenes út a sikerhez, az iskolai tanulmányokban és a munkavégzésben egyaránt. A legutóbbi felmérések alapján az IQ a legjobb esetben is csak 20%-át teszi ki a sikeres életvitelt befolyásoló tényezőknek. A fennmaradó 80 % más erőkre vezethető vissza. Ezek az erők az EQ erői, amit a verbálisan megtanítandó tananyagba hiába próbálunk belepréselni. Hogyan lehet mégis elérni, hogy gyermekeink rendelkezzenek azokkal az erőkkel, melyek felnőtt korukban saját életük vezetésében segíteni tudják őket?
Van egy csodás, varázslatokkal teli út ehhez, melynek a neve: művészet.

„A Waldorf-iskolában a tanulás egészét mélyen áthatják a művészetek: rajzolás, festés, euritmia, plasztika, zene, éneklés, drámajáték, kézimunkázás, fafaragás. Ezek segítségével tesszük mindazt élővé és képszerűvé, amit gyermekeink tanulnak. Ezáltal az érzelmeken keresztül közelítünk az értelmi, gondolati világukhoz, felkeltve érdeklődésüket az adott tantárgy iránt.
Ha a gyermek énekel, furulyázik, rajzol, fest, versel, drámajátékban vesz részt, önkéntelenül feloldódik abban, és minden porcikájával átéli az alkotómunka gyönyörűségét. Így szokik hozzá ahhoz, hogy egy számára fontos problémát minden testi-lelki-szellemi adottsága bevetésével igyekezzék megoldani csupán azért, mert a probléma érdekes. Ezáltal pedig belső erejére támaszkodva halad előre, s nem egy tőle idegen külső kényszer hajtja.”

Ha lehetővé tesszük a gyermeknek, hogy művészeti tevékenységgel kifejezze az érzelmeit, akkor nemcsak kiéli magát, nemcsak egy szép alkotást hoz létre, hanem lelke birodalmában is alkot. Némely művészi feladat olyan belső magatartást követel az embertől, amelyre ösztönösen sosem lenne képes. Az óvatost arra készteti, hogy merész legyen, a féktelent arra, hogy óvatos, az akaratgyenge természetűt, hogy kitartóvá váljon, az önfejűt, hogy megtanuljon alkalmazkodni. Egy művészeti ág gyakorlása közben pedig semmit nem lehet rutinból csinálni. Folyamatosan jelen kell lenni, teljes figyelemmel. A tanulónak úgy kell felébrednie a formában, a színben, a szóban, a számban, a mesében, a zenélésben, hogy mélyebben átélhesse a dolgok lényegét. Vagyis egy ébresztésről, felébredésről van szó, az egyes tantárgyak alakító hatásának irányában. Számunkra tehát nem az információ átadása a fontos, hanem a gyermek lényének – annak mélyebb rétegéig ható – formálása. De ehhez ismerni kell a gyermeket, tisztában kell lennünk életkori sajátosságaival, és alkalmazkodni kell hozzájuk.

A gyerekek nálunk első osztálytól kezdve naponta furulyáznak, később lehetőségük nyílik második hangszer választására. Tanulóink a hagyományostól eltérő művészi technikákkal ismerkednek meg rajz- és festésórákon, amik a színtanulmányoktól a fekete-fehér perspektivikus ábrázolásokig terjednek. A kézimunka- és a kézműves órákon kötnek, (többek között sapkát, kesztyűt, zoknit öt tűvel!) horgolnak, hímeznek, ruhát és cipőt varrnak (a fiúk is); és fát faragnak (a lányok is). Színpadi szereplésre minden évben többször nyílik lehetőségük. Osztályaink a tanévet egy-egy komoly színdarab bemutatásával zárják. A mozgásnak is fontos szerepe van pedagógiánkban az euritmia és a testnevelés (Bothmer – gimnasztika) órákon. Az euritmia olyan művészeti forma, amelyben a zene és a vers mozgásban elevenedik meg, a Bothmer – gimnasztika pedig a tanulók természetes mozgásfejlődését kíséri és erősíti.


Történetekkel való nevelés

A mese képei színessé, gazdaggá teszik a gyermek lelkét. Ha a lélek nem kap ilyen táplálékot, akkor tompa és érzelemszegény marad, nélkülöz mindenfajta elevenséget, mozgékonyságot. Mai elgépiesedett, természeti élményekben szegény világunkban a mesének egyre fontosabb küldetése van, hiszen belülről mozgásba hozza, megérinti, betölti és felvidítja a lelket. A mesékről a vészharangot már annak idején Madách is megkongatta, a falanszterjelenetben.
Gyurkovics Tibor mondja: „Az oktatás lényege nem az információ. Információt lehet szerezni az Internetről, a tankönyvekből: de a gyermeknek nem információra van szüksége, hanem élményre.”

A legnagyobb élmény pedig az, amiben mi magunk is benne lehetünk. Nem nézőként, kipróbálóként és felhasználóként, hanem teljes lelkületünkkel. Ilyen élményt jelenthet például egy irodalmi műalkotás átélése. Hogy megtudjuk, erre a gyermek mennyire kapható, csak be kell kukucskálni egy Waldorf-iskolába.
Minden hétéves a mese kezdete után néhány perccel már ott ül tágra nyílt, csillogó szemmel és elvarázsolódik…. Ilyenkor derül ki igazán, hogy amire korunk gyermekeinek (és felnőtteinek) mind nagyobb és nagyobb szüksége van, az a nyugalom, a csend és a hangulatos bensőségesség. Vagy amikor az aktuális történet után az ötödikesek nem hajlandók kimenni a szünetre, mert még hallgatni akarják…és nyafognak, hogy „Még meséljen, ne hagyja abba!…” (Persze az is fontos, hogy ilyenkor igenis abbahagyjuk. Hiszen következő alkalommal folytatjuk.)

Mikor egy kisgyerek iskolás lesz, még a mesék birodalmában él. Ilyenkor nem is próbáljuk kirángatni onnan, hanem mi is oda utazunk… Minden betű, szám (tehát matematikaórán is van mese!), hang (zene), festmény első osztályban meséből születik meg. Ezen kívül minden nap a főoktatás végén elhangzik egy (általában) népmese, amit az elsős tanító egy hétig mesél. Azért ilyet, mert ezekben a mesékben benne rejlenek azok a tiszta, világos képek, az ősképek, amelyekre a gyerekeknek szükségük van. De persze nem mindig egyformán mondja a tanító ugyanazt a mesét, hisz mást hall meg belőle egy kolerikus, egy flegmatikus, stb. gyerek. Tehát minden nap egyfajta temperamentumú gyereknek szól a történet. Pénteken azután a mesét ők maguk játsszák el, a teremben található színes kendőkből, kellékekből átváltozva a mese szereplőivé. Második osztályban a mesék tartalma megváltozik, hiszen mindig alkalmazkodnunk kell a gyermekek életkori sajátosságaihoz. Az állatmesék és a szentek legendái a téma ilyenkor, ennek magyarázata pedig a 7-8 éves gyermek lelkivilágában keresendő. A kilencéves kor krízisével minden tanító találkozik, ehhez a kérdésekkel és kétségekkel teli időszakhoz tudnak nagy segítséget nyújtani számukra az Ószövetség történetei. A Waldorf-pedagógia állítása szerint minden egyes ember a saját fejlődése során átéli az emberiség fejlődését. A mesék - és negyedik osztálytól már a mitológiai történetek is - ezen a nyomon járnak. Merítünk a kelta, az indiai, a perzsa, egyiptomi, görög, római mitológiából, és egyre közelebb kerülünk a mai korhoz. A főoktatás végi történeteknek még nyolcadik osztályban is ugyanúgy megvan a helyük, ekkor a diákok már regényeket, életrajzokat hallanak, amelyek hozzájuk szólnak, s amelyekből építkezni tudnak. A tanárnak is boldogító látnia, milyen jókat tud mosolyogni egy-egy nyolcadikos a Téli berek című Fekete István-regényen.

Minden ünnepünkhöz is kapcsolódik egy-egy mese, történet. És akkor még egy szó sem hangzott el arról az év végi színdarabról, amelyet minden osztály előad, ahhoz kapcsolódóan, amit abban az esztendőben tanult. Végül a sokadik lehetőség a lélek ápolásához, az irodalom tanításához: a főoktatások kezdetén a ritmikus rész, melyben észrevétlenül versek (nem túlzás!) százait tanulják meg kívülről a gyerekeink. A Waldorf-tanterv épít a mesékre, mert tudja, hogy azok világképében olyan erő van, ami érzékennyé teszi a lelket a tisztelet iránt. Tudja, hogy a jó mese felébreszti az akaraterőt, amely ahhoz szükséges, hogy törekedni tudjunk a jóra. „Az ember az emberért mesél, hogy a mesék tiszta, szelíd fényénél felébredjenek és növekedésnek induljanak a szív első gondolatai és erői.” (Jacob Grimm)


Bothmer gimnasztika

Az embert körülvevő tér és az, ahogyan e térben mozog, éppoly fontos része életének, mint az étel, melyet elfogyaszt vagy a nyelv, melyen keresztül embertársaival kapcsolatot teremt. Ahogyan állunk, sétálunk, kezet fogunk, s a bennünket körülvevő térben mozgunk, néha beszédesebb a kimondott szónál. Szokásaink segíthetik vagy hátráltathatják azt a tudatos szabad mozgást, amely fizikai, lelki és szellemi jólétünkhöz elengedhetetlen.

A Bothmer-gimnasztika elnevezés Fritz Graf von Bothmer (1883-1941) nevéhez kötődik, aki a stuttgarti első Waldorf iskola tornatanára volt. Rudolf Steinerrel együttműködve fejlesztette ki az 1920-as években az egyes életkoroknak megfelelő mozgásgyakorlatokat. Arra törekedett, hogy a sport, a torna és a játék legyen a fejlődés és a nevelés eszköze. A 32 alapgyakorlat a gyermek és a fiatal mozgásfejlődését követi, segíti, illetve erősíti. Gyakorlásuk archetipikus formák megtapasztalásához vezet, melyek világosságot, nyitottságot és erőt közvetítenek a mai ember felé is. Elsajátításuk során a térérzékelés finomodik, a mozgást tudatosság hatja át. Az ember a teret mint eleven minőséget tapasztalja meg, s így benne önmagát is egészebbnek élheti meg. A test tudatos fejlesztése kihat a lélek és a szellem területeire is.



Idegen nyelvek oktatása

A Waldorf iskolában tanuló gyerekek már az első osztályban találkoznak két idegen nyelvvel. Ebben az életkorban a gyermeki lélek nagyon fogékony az élő szóra, ezen kezd gondolkodni tanulni, ezt a felébredést segíti az idegen nyelv. Beszédszervei is nagyon rugalmasak még és könnyen idomulnak az idegen nyelv hangzóihoz.

A nyelvoktatás direkt módon folyik, a gyerekek egymás közt, valamint a nyelvtanárral kommunikálnak. Mindig az egységes nyelvből indulunk ki. A Waldorf iskola 1-3. osztályában a gyerekek hallás és utánzás útján tanulják a nyelvet. Dalokból, mesékből mondókákból, játékokból bontjuk ki a nyelvet, majd közösen alakítjuk beszédhelyzetekké, kommunikációvá. A meséket, dalokat mindig mozgás vagy hangsúlyos gesztusnyelv követi, mintegy magyarázza az ismeretlen szöveget, képet társít hozzá, és segíti a bevésődést. Írni és olvasni a 4. osztályban kezdenek el a diákok.

A nyelvtan tanítása is az egészből (a szövegből) kiindulva halad a részegységek felé, igyekszünk közösen kibontani a szabályosságokat a szövegből.
Túlnyomórészt autentikus, költői szövegekkel találkoznak a nyelvórán a gyerekek, ötödik osztálytól nagyobb lélegzetű irodalmi művekkel is foglalkozunk.

Az idegen nyelvek tanításának igen nagy szerepe van a gyermek szociális fejlődésében is. Amikor közösségbe lépnek, első pillanattól nyitniuk kell a „másság”, az „idegen” felé, ezzel is segíteni próbáljuk a kifelé figyelés nehéz folyamatát. A későbbiek során az adott nyelvet beszélő nép kultúrájával, szokásaival, hagyományaival ismerkedhetnek meg. Az idegen nyelvek tanulása során színesebb és erőteljesebb lesz a gyermek egész belső világa. A nyelvoktatás célja a Waldorf iskolában tehát kettős: egyrészt a felszabadult, oldott kommunikáció, másrészt pedig a szociális nyitás.


Iskolakert

A kertészetnek mint oktatási szakterületnek, sajátos belső tartalmából adódóan egészen más szerepe van az iskola életében, mint a többi oktatási területnek, tantárgynak. Középpontjában az iskolakert és a tevékeny munka áll. Minden határ, az osztálytermek, vagy más oktatási helységek falai leomlanak, nincs mennyezet, nincs ablak. A tér az iskolakert nagyságát jelenti, melyet utak és ágyások osztanak föl, sövények és kerítések határolnak le.

A kert arculatát állandóan megváltoztatják az elemek játékai, a „nedves” és „száraz”, a nyári meleg, a tavaszi hűvös lehelet, a felkelő, ébredő napfénnyel, az egészen másféle hűvös ősz, szél és vihar, hó és zivatar, téli fagy csendje - játék egy zenélő, muzikális hangszeren, a kerten és benne a növényeken.

Egyidejűleg átélhetők azonban a különböző lelki hangulatok, amelyek a növény növekedésének érzékeléséből fakadnak - a zöldségfélék rövid vagy hosszú tenyészideje, a gyümölcs és díszfák minden éves virágzása, az egynyáriak virágzási ideje, az évelők, az első virágos hagymások által. A kert növényei által létrejött képben tükröződik a tartósság és az elmúlás.

A megnyilatkozások eme világa válik a diák számára az oktatás terévé. Benne, mint mindenek előtt egy képszerű egységben fog eligazodni. A tevékeny átélés által fogja magába fogadni. A kert különböző részein folytatott munka oda vezet, hogy egyre több részletes észleletet tesz, érzékel és megértést tanul abból, amivel foglalkozik. A diák minden munkájával maga után hagy valamit, ami más lett, mint mielőtt neki kezdett. Ebben láthatóan örömét lelheti, következetességet élhet át a tevékenységben. A kertészeti oktatás hetenkénti ritmusa a diákok számára lépéseket jelent a vegetáció éves ritmusában, ami a kertben végbemenő folyamatos növekedés lépéseit láthatóvá, érzékelhetővé teszi.